Első nap a Pireneusokban, bemutatkozik nekünk a Posets

Írta: Varga Gábor
Csillag inaktívCsillag inaktívCsillag inaktívCsillag inaktívCsillag inaktív
 

2014-07-22, 11 túranap

A kempingben lévő kantinban, többnyire csak szeszes italok, és gyári hulladékkaják voltak kaphatóak. Nem a mi szánk íze szerint készült, de őszintén, már a lelkünket eladtuk volna 1-2 friss sütiért, amit pár pehely könnyű csokis croissant testesített meg. Az Estos-völgyben indultunk, ahol tegnap pihentem. A patak fölött egy korábbi lavinából maradt, félig összedőlt hóhíd olvadozik, még romjaiban is látványos, fölötte kis mesterséges tóval. A völgy zöld legelője hosszan kígyózik egyre följebb, úgy 1500 m-en járhattunk, amikor kinyílt, és láthattuk több kilométeres hosszban a főgerincet. Ez egyúttal a Francia határ is, és 2800-3200 m-es csúcsokat hordozó lánchegység. Ettől délre több külön önálló hegység is található, teljes egészében Spanyol területen. Ilyen a miénk, a Posets is, de a leszavazott Perdido, és a legmagasabb csúcsú Aneto is. Szerencsére nem kellett Francia területre lépni. Egy réten népes csoport, látszik, hogy ott táboroztak. Itt halad a GR11 hosszútávú trekking út, ezért jók a jelzések, és az út is. A sárga S3 út leágazásánál vége a szép világnak, és a meredek hegyoldalon csak pár áfonyabokor nyújtott vigaszt azért az 500 méter szintkülönbségért, amit az Ibonet de Bastisilles, és a még magasabban lévő Ibones d’ Escarpinasa tavak eléréséért kellett megtennünk. Az erdőből kiérve igazán vad és hamisítatlan magashegyi környezetben találtuk magunkat, hófoltokkal, fűrészfogas csúcsokkal, kőfolyásokkal.

 A hőség és az UV nagyon brutális volt, az idegesítő legyektől pedig nem tudtunk az árnyékba húzódni. Na ezért jó barlangászni! A tó partján pihentünk, és megettük a reggeli sütit. Közben fölért egy népesebb csoport, akik visszhangzó kurjongatások közepette meg is fürödtek a hideg vízben. Eddig jó tempót sikerült teljesíteni, és ezen fölbuzdulva a nehezebb, de szebbik útváltozatra szavaztunk. Ez a vékony szaggatottal jelölt „trükkös út” a Vall de Perramo völgyön visz keresztül, ami sziklás, és több mint 10 kisebb-nagyobb tengerszem látható benne. De már a legelején meggyült a bajunk, lényegében nem volt út, de ennek ellenére igen rövid távon kellett fölvenni 250 m szintet. Omlós, senki által sem járt kő és fű keveréke ( „omlósz kisz kavickák”). Láttunk egy furcsa kis tavacskát, amelyben valamilyen vízinövény hosszú levelei szétterültek folyásirányban, szinte teljesen kitöltve a tó felületét.

 Kis tó, sok fura növénnyel.

Egyre magasabbra gyalogoltunk, mindig kiállva a következő völgylépcsőre, már le sem láthattunk a korábbi völgyeinkre, hanem sokkal inkább szemben, a határgerincben gyönyörködtünk. Végre elértük a várt tavakat, valóban szépek, és a fény játéka miatt különböző színűeknek is tűntek. Ahogy haladtunk, mindig újabb tavak következtek, valahogy sehogyan sem akartak véget érni.

Sok tó egyike a trükkös úton.

Jajj de hosszú a völgy! A következő pihenőnél azt állapítottuk meg, hogy jó ötlet a savanyú cukorka és ezen az útnak nem nevezhető törmelékhalmazon jó eséllyel évek óta senki sem járt, se csapás, se jelzés. A völgy méretét alaposan benéztük, mert jóval nagyobb, és nehezebben járható, mint gondoltuk. Körbe a hegygerinc majd mindenhol függőlegesen törik föl a 2700-2900 méteres csúcsokig, és az a hágó előtt, ahol ki kell majd menjünk ( 2475 m-nek mértük) még sok kellemetlen törmelék és szint vár ránk. Kimondatlanul is az lengett a levegőben, hogy basszus, délután 4 óra, és még csak a környékén sem vagyunk annak a helynek, ahol éjszakázni akarunk. Lassabbra vettem a haladást, tartalékoltam az energiámat, hátha este még jól fog jönni. ( Jó volt a megérzésem, mert még 4 órán át gyalogoltunk, amíg lesátraztunk.) A hágón 1 óra múlva megtaláltuk az utat!

A könnyebb völgyben is sok tó van

Amíg ettem egy kis hazai kolbászt, Roki megmászta az első Pireneusok béli csúcsát , az Aguilles de Perramó-t 2553 m– én pihentem. Két völgy találkozásában voltunk, most belenézhettünk az északabbiba is, ahol szintén gyönyörű tavak voltak, és onnan jöhettünk volna, ha nem térünk be a soktavas, nehezen járható, de cserébe hosszú völgybe, hanem maradtunk volna a jól jelzett GR11-en. További egy óra alatt értünk el a 300 m-rel magasabb „ 2700-as nyeregbe”, ahol mellbevágott a hideg szél, és ez már a közelgő este hírnöke.

 Pihenő a 2700-as hágón: Collada de la Pilana 2702 m..

Ez fontos helye a mai napnak, elmondható, hogy dacára a korábbi kimerültségemnek, 10 órája gyalogolunk egyre nehezebb terepen, nagy zsákkal, megtettünk 1400 m szintemelkedést, az utolsó 300-at is sikerült 1 óra alatt. Ez pont jó tempó. Másrészt innen csak lefelé van mára, és végre elénk tárult a Posets hegység közepe, a holnapi csúccsal – bár még nem tudjuk pontosan melyik is az. Ameddig a szem ellát, csak hegyek látszanak.

Panoráma szembe fényben. Megjegyzem, hogy majd másnap a Posets csúcsán sem volt másképp, hiába láttunk el akár 100 km távolságra. Annak ellenére is csak hegyek végtelen, kéklő sokasága sorakozott egymás mögött. Nem gondoltuk volna, a Pireneusokról, hogy egy ekkora nagyszabású hegységrendszer, hogy a második legmagasabb csúcsáról sem lehet lelátni a síkságra, vagy valamelyik medencébe. Hiába, van még mit tanulni. A terv szerint az éjszakát még elég messze és bő 300 m-rel mélyebben lévő tavak valamelyikénél töltjük, amelyeket egyelőre csak sejtünk, hogy hol is lehetnek. Jobban követhető épített úton megkerültük a 2700-as hágótól északra lévő tavat, amelybe egy kiadós méretű hófolt lógott bele. Pihenőt inkább a nyugati hegyoldal egyik nagy kőtábláján tartottunk, ahol a térkép és iránytű segítségével végre sikerült beazonosítani az elébünk táruló vad csúcsok közül a holnapi célunkat, teljes nevén a Pico de Posets csúcsát. 3375 m magas, és a törmelékkel félig befedett keleti gleccserét, meg a két párhuzamos, kelet felé lejtő gerincét fordítja felénk. Alatta most már világosan láthatóak a tavak a Vall d’ Els Ibones völgy aljában, no oda kell ma eljutni. A tavak és a csúcs között 900 m szintkülönbség! A nyugati égbolton szembefényben fantasztikus látvány a Perdido-hegység valószínűtlenül meredek, kupolákra emlékeztető csúcsaival. Véget érni nem akaró szerpentinen haladunk le a tavakhoz, út közben több „bálnát” figyelünk meg. Ezek az egykori gleccserek által hosszában lecsiszolt, és bálna hátára emlékeztető alakú kövek.

 Roki és a kőbálna.

A második tónál találtunk kövekkel kijelölt sík, füves sátorhelyt. 9 óra volt, mire vacsorát kezdtünk főzni. 2400-on, vastagon fölöltözve szmekket kajálni, teljes magányban, csöndben. A tó és az ég azonosan ezüst-kék színű. A hely elhagyatottsága és tisztasága mindkettőnket lenyűgözött. A fáradtság hamar elnyomott, legalább 1100 m szint vár ránk holnap. Kapizsgáljuk, hogy ez a hegység nem viccel. Bár jó kondícióban vagyunk, és kellő alázattal közelítünk hozzá, mégsem lehetünk biztosak a dolgunkban. Reggel majd elrejtjük a csúcstámadáshoz szükségtelen holmikat, és ide jövünk vissza. Marad az eredeti terv, a csúcs lekeresztezése, de másik irányból.

A beszámoló itt folytatódik.

Naplemente a táborhelyről.

Magányos sátrunk.

Pin It

Comments powered by CComment